1.

Hajnali fényben csillogott a part, és a kis félszigeten álló sátor. A hangzavar mindennapossá vált már a színpadnál, még ezekben a korai órákban is. Az Angyalok táncát semmi sem múlhatta felül, és ezt jól tudták a szereplők, a közönség… mindenki. Mégis a tömegben volt egy arc, amit nem babonázott meg a mutatvány. A lány szemében tombolt a harag, a szánalom, a düh és a bosszú:

- Leon Oswald! - suttogta az ismeretlen, kezei között egy kést tartott. Hirtelen egy emlékkép hatolt be az agyában, már majdnem elfelejtette miért is gyűlöli annyira a férfit: egy korházi terem fehéres fényében állt. Az ágyon egy törékeny szőke lány feküdt. Haldoklott. A terem csak a beteg szívverésének fülsértő, gépen keresztüli hangját visszhangozta. A látogató egészen belefeledkezett a műszer hegyes-völgyes rajzában, amikor az egyre lassult, majd végül csak egy egyenes vonalban állapodott meg. Hát ennyi! Ennyi egy ember élete! És mindez miatta volt!

Elhalkult minden, mire a lány ismét visszatért a valóságba. A nézőtér teljesen üresen tátongott, csak ő maga ücsörgött még a helyén. Cirmos szemeiben valami őrül fény jelent meg, mikor egy lány lépett a háta mögé, majd megérintette vállát. Az ismeretlen nem fordult meg, szinte suttogva kezdett beszélni:

- Bocsánat, mindjárt távozok… csak még mindig az előadás hatása alatt vagyok! - próbált mosolyogva megfordulni, mikor meglepetésére magát a főszereplőt ismerte fel, immár hétköznapi öltözékben.

Sora nem tudta mit feleljen. Látta a lány szemében a meghökkentséget, de az őrült tűz maradványai még midig ott égtek, amitől Sora egészen megijedt.

- Oh a kis sztár! - gondolta gúnyosan a lány. Próbált erőt venni magán, és a kést is visszacsempészte a táskájába, mire végre megszólalt:

- Sora kisasszony! Remek előadás volt! Gratulálok hozzá! - nem tudta mit kéne még mondania, ezért búcsúzni próbált - Bocsánat, hogy ilyen sokáig itt tébláboltam… ha megbocsát, én…

De már nem volt ideje befejezni a végszót, amint felállt a kis tőr kiesett a táskájából. Sora felvette a tárgyat, és vizsgálgatni kezdte:

- Késdobáló vagy? - kérdezte végül.

- Huh! - esett le az a bizonyos kő a lány szívéről - Úgy látszik elég naiv a kislány! - gondolta - Tudod, én - kezdte a válaszadást - sok minden vagyok!

Sora kíváncsiságát ez a válasz teljesen kimerítette, arra gondolt, hogy biztosan egy másik cirkusz tagjával találkozott, és ezután nem engedhette csak úgy el:

- Nem lenne kedved velem reggelizni? - kérdezte - Egy csomó kérdésem lenne arról a sok mindenről! - nevetett Sora.

Az idegent meglepte kissé a kérés, hiszen nem is ismerik egymást:

- Hogy képes ennyire megbízni az emberekben? - gondolta - Pontosan olyan, mint Mira! - erről a névről megint a korház jutott eszébe és a félbehagyott emlékkép: a gép leállása után rengeteg orvos özönlött be a szobába. Emlékezett, hogy szinte kituszkolták őt. Újra a fülébe csengett az újraélesztés minden hangja, majd ismét a szívverést mutató műszer pityegése. Az orvosokon látszott, hogy meglepődtek a sikeres újraélesztésen, de nem csak jó hírt hoztak: „A nővére soha többé nem fog járni!” Emlékezett, hogy mennyire elgyengült akkor: sírt, zokogott és közben hangosan kiabált: „De hát ő akrobata, trapézon dolgozik!” Már csak a tűt látta maga előtt, és érezte a szúrást: benyugtatózták!

Sora hiába fürkészte a lány tekintetét, nem tudhatta, mi jár a fejében:

- Jól vagy?

- Ne haragudj, csak emlékeztetsz valakire… a nevem Kyra… szívesen veled reggelizek!

A két lány sokáig beszélgetett. Kyra még saját magán is meglepődött… nem értette miért ilyen őszinte valakivel, akit nem is ismer. Érezte, ez a lány különleges dolgokat képes kihozni az emberekből.

Az idő pedig csak haladt, és haladt. Sorának vissza kellett mennie a gyakorolni, de Kyrát is meghívta, nézzen körül a próbán.

2.

Már jócskán elmúlt dél, mire Kyra csatlakozott a társulathoz. Már alig várta, hogy láthassa a gyakorló Kaleido színpadot! Nem is emlékezett mikor érezte magát ennyire izgatottnak. Sora szavaiból egy remek kis társasára számított és nem is csalódott: rengeteg bohóckodás, nevetés, és biztatás hangja öntötte el a termet.

Sora kedvesen bemutatta az egész csapatot, majd végül Kyra szemében újra valami iszonyatos tűz kezdett lobogni: megérkezett Leon is.

- Meg kell ölnöm! Le kell győznöm! Gyűlölöm! - ordított magában. Legszívesebben előhúzta volna a tőrt, ami most is a táskájában lapult, és egyenesen a szívébe hajította volna… csak hogy szenvedjen! Úgy szenvedjen, ahogy Mira is szenvedett, amikor megtudta, a lába már sosem fogja sehova vinni! - Miatta volt! Csakis miatta!

Leon nem foglalkozott Sora új barátjával… őt nem érdekelte ez az ügy. Bemelegítés után egy érdekes mutatványt próbált trapézon előadni, de - mindenki meglepetésére - nem sikerült neki. Kyra most még ingerültebb lett, mint valaha: „Ez Mira gyakorlatsorát próbálja utánozni!?” Hatalmasat nyelt, még a közelben állók is felfigyeltek rá, majd lassan a fiú felé vette az irányt, és megszólította, olyan tisztelettudóan amennyire csak színészi képességeiből telt:

- Mégis mit szeretnél megcsinálni? A Tündér-ugrás egészen más!

Leon teljesen meglepődött:

- Próbálkozok, bár eddig csak egy lányt láttam, aki tökéletesen végrehajtotta…

Kyra gúnyosan mosolyogni kezdett: „Bevette! (…) És az Oszkárt kapja… Kyra Winter!”

- Megpróbálhatom? - kérdezte már hangosan a lány, és miután Leon bólintott, elkezdett felfelé mászni - Hogy lehet valaki ennyire vak!? - gondolta magában - Kiköpött mása vagyok Mirának, és mégsem ismer fel ez az idióta!

Mindenki a trapézok köré gyűlt. Furcsállották, hogy Kyra csak így, bemelegítés és nyújtás nélkül próbálkozik valamivel, ami még Leonnak sem sikerült.

- Mit képzel magáról ez a kiscsaj!? - bámult May.

A trapézok lengése szellőként hatott a bezárt teremben, az ugrás minden egyes pillanatában mindenki tátott szájjal nézte az idegen lányt. A mutatványa tökéletesnek látszott, és az utolsó fordulatnál egy kés esett le, éppen Leon lábai elé… A fiúnak már nem volt kérdéses, hogy ki is az ismeretlen, miután Kyra lemászott, átnyújtotta neki a kést:

- Sajnálom a nővéredet, Kyra!

- Sajnálod? A Halál Isten képes rá? Na ne nevettess!

- Már nem tudom jóvátenni!

- Hm - gúnyolódott Kyra - tudod, mindig azt hittem, hogy aki elveszíti a testvérét, az vigyáz arra, hogy mással ez ne történhessen meg!

- Nem értelek! Mira él!

- A te hibádból! - Kyra teljes erejét összeszedte, és megütötte a fiút… mindenki csodálkozva állt… nem értették, mi történhetett? (…) ki az a Mira? (…) és most baj, hogy él?

- Hallod mit beszélsz? - kérdezte Leon, mikor magához tért.

- Te semmit sem értesz! Semmit sem tudsz! Gyűlöllek! Állj ki velem Leon életre-halálra, mint ahogy akkor… A te halálod lesz az én békém!

Le sem lehet írni azt a csodálkozást, amit a társulat minden egyes tagja átélt. A szavak elveszítették az értelmüket, és Kyrát sem értette senki… csak Leon, bólintott, majd így folytatta:

- Egy előadás keretében?

- Miért ne?

- Vigyázz! - kezdte Leon már olyan arccal, mint régen, teljesen visszatért a Halál Isten - A történelem ismétli önmagát!

Kyra mosolyogva nézett körül, elégedett volt, de hirtelen egy padon meglátott valakit… felé fordult, lágyan biccentett, majd távozott…

A terem még mindig csendes volt, hol a távozó Kyra után néztek, hol Leon arcát fürkészték. Alig vették észre a lány utolsó gesztusát…A padon ülő felállt, és egy ismerős alak felé fordult:

- Sajnálom Yuri, hogy feltartottalak! Elkéstem! - a lány lehajtotta a fejét, és kifelé vette az irányt, mikor Sorába ütközött. Bámulatos volt a hasonlóság: ugyanolyan szőke haj, szinte ugyanolyan arc, csak a szeme volt más! Kyra szeme cirmos volt, se nem barna, se nem kék, se nem zöld, mégis mindhárom színben pompázott, de ennek a lánynak tiszta zöld szeme volt.

- Én… - kezdte Sora - én ezt már tényleg nem értem!

A lány elmosolyodott. Már egészen körülvették a társulat tagjai, és Yuri is lesétált eddigi helyéről:

- A hölgy Mira Winter, Kyra testvére, és egykor Leon partnere…

- Hm… a régi idők! - kezdte Mira - Azt hiszem egy kis történettel megmagyarázhatnám nektek a látottakat… úgy érzem tartozok ennyivel. - majd Leonhoz fordult - Ha valamire rosszul emlékeznék, kérlek, javíts ki! Körülbelül 2 éve történt. Franciaországban éltem, a húgommal együtt. Egy cirkuszban dolgoztam Leonnal, ő volt a sztár, én pedig a tehetséges újonc, aki még a Kaleido színpadot is megjárta. Egy nap Leon partnerének neveztek ki, olyan boldog voltam, aztán olyasmit hallottam, amit sosem felejtek el: „Még hogy ő, az én partnerem? Nevetséges! Az a lány egy csődtömeg!” Azt gondoltam, ez az ember még meglátja, kit nevezett csődtömegnek! A gyűlölet szétáradt a testemben, és ez olyan erővel töltött el, amilyet még sosem tapasztaltam… visszatértem ide, hogy Layla és Yuri segítségét kérjem…

- Emlékeszem, remek előadás volt! - folytatta Leon - Én kezdtem a bemutatót, aztán Mira lépett a színpadra… kifejlesztette a Tündér-ugrást, és tökéletesen végre is hajtotta, de egy trapézt később engedtek le, mint ahogy kellett volna… Mira leesett!

- A korházban - ismét Mira vette át a szót - újraélesztettek, és amikor újra felébredtem, az orvosok közölték velem a nagy hírt, hogy soha többé nem fogok járni…

- De hát most is jársz! - vágott közbe Sora.

- Hm igen! - válaszolt Mira - Fél év kellett, hogy egy különleges terápia segítségével ismét lábra tudjak állni. Azután pár hónap elteltével ismét a trapéz előtt álltam, de… de már soha többé nem mertem elengedni a rudat… Meghaltam! Meghaltam a színpad számára! Sokáig hibáztattam ezért Leont, és egyszer Kyra megígérte, hogy ha bele is pusztul, megöli őt… Úgy látszott ezt már teljesen elfelejtette, csak most jutott a tudomásomra, hogy mennyit gyakorol… de elkéstem, már kihívta Leont… Kyra túl bosszúszomjas ahhoz, hogy ezt megváltoztassa, és Leon… - ismét a fiúra nézett - bízok benne, hogy téged még le bírlak beszélni róla!

3.

Egy hét telt el a történtek után, és a Kaleido színpad plakátján valami egészen különleges előadás feliratozása jelent meg: Bosszú címmel. Aki csak látta ezt a képet, és a körülötte futó szöveget, egészen megijedt… életre-halálra még ez is olvasható volt rajta. Az emberek özönlöttek be a nézőtérre, és mindannyian kíváncsian várták, kicsoda ez a Kyra Winter és milyen módon próbál bosszút állni…

A táncosok feladata nem volt több mint, hogy valami keretszerűbe foglalják a műsort. Igaz most csak egy „felvonást” engedélyeztek a szereplőknek, és közösen lépett a két harcoló is a színpadra, mégis „Valami kell!” ezek voltak Kalos szavai, mikor hallott a táncosok lazsálásáról!

Leon az öltözőjében készült a harcra, kékes ruhát kapott erre az alkalomra, és szótlanul hallgatta Yuri szavait:

- Még mindig lefújhatod az előadást! Gondolj bele, Mira milyen boldog lenne!

- Azt hinnék, hogy megfutamodtam!

- Ugyan már…

- Yuri, te is adtál nekem egy esélyt, hogy megfizessek neked… emlékszel?

- Én azt egy nagyobb célért tettem! Kyra csak meg akarja bosszulni, hogy a nővére szenvedett…

- Neki ez a nagyobb cél!

Már nem sokáig beszélgethettek így. Megérkezett a kihívó is! Kyra sárgás ruhát kapott, amin rózsaszín minta volt. Arcát állarc takarta, de testtartása, és parancsoló hangja magabiztosságot árult el. Valahogy mégis más volt, mint az első alkalommal…

A lámpák fénye teljesen elhalványult, majd a trapézokon két alak jelent meg, az egyiket körülölelte a tűz, a másikat pedig a víz… a harc érdekes volt: nem csak az ügyességüket mérték össze a harcosok, hanem hogy miként bánnak karddal, tőrrel, ostorral, és bármivel ami a kezük ügyébe keveredett.

Sora szörnyen ingerült volt! Nem értette, miért engedi Kalos, hogy ezt műveljék a színpaddal… ahogy a kerettáncot járták a többiekkel hirtelen eszébe jutott, hogy ő ezt nem bírja ki, miért is nem hallgatott rá Kyra ma, amikor felkereste a szállásán. Most már vége lenne ennek az egész borzalomnak… de nem! És még neki is részt kell vennie benne! Gyűlölte ezt a helyzetet!

A többiek élvezték a felettük történő mutatványokat… azt gondolták, úgysem fog senki sem megsérülni… akkor Kalos nem egyezett volna bele ebbe! Bár egyesek szemében úgy látszott alig várják, hogy történjen valami igazán érdekes, hogy valaki essen le… Hiszen így hogy fogják eldönteni, melyikük a győztes?

A két alak harca egyre hevesebbé és hevesebbé vált… a mozdulataik annyira különböztek, mégis tökéletes összhangban voltak egymással. Leon őrült dühvel próbálta legyőzni a fiatal lányt, aki sosem nézett a szemébe:

- Még annyival sem tisztel meg, hogy szemtől szembe harcol! - gondolta, és még jobban őrjöngött.

Kyra sokkal nyugodtabbnak tűnt… ami elég furcsa is volt mindenki számára, ha már Leon puszta jelenléte is úgy felingerelte múlt alkalommal, akkor hogyan képes most ennyire könnyedén ugrálni… életre-halálra!?

Pörgések, ugrások, ide-oda… és hirtelen… egy rossz számítás, az egyik alak zuhanni kezdett! Még a fölötte lévő másik harcosra nézett, egyenesen a szemébe… Leon megijedt a zuhanó szeme zöld volt!

- Mira! - utána próbált kapni, de a keze már nem érte el a lány kezét. Egy hatalmas puffanás után a lány már padlón feküdt.

- Nee! - ordított Kyra is, akit Yuri tartott vissza…

Minden szereplő rohant, hogy segítsen, és Leon lemászott a trapézról, és Kyra is nővéréhez rohant. Mira még élt! A húgára nézett, és próbált érthetően beszélni, bár a gondolatai olyan zavarosak voltak:

- Nem akartam, hogy bajod essen, inkább altatót kevertem a vizedbe… aztán…

- De hát készültem rá! Tudod, hogy sikerült volna!

- Miért akarsz bosszút állni? Leon nem tehet semmiről, ahogy az a férfi sem, akit bezártak a balesetem miatt… csakis az én hibám volt! Ezután boldog leszek! Úgy haltam meg, mint egy igazi akrobata! És megtisztítottam vérrel a bosszúdat, Kyra!

- Még visszatérhetnél!

- Nem… ez a színpad… Soráé… és mi… bemocskoltuk… saj-ná-lom…

Mira e szavakkal a túlvilágra költözött… és Kyrát soha többé nem látták az Egyesült Államokban. Sora pedig újra és újra lemosta a vért az Angyalok táncával a színpadról…