Ha valakinek megölik a testét, a lelke tovább élhet békében a túlvilágon. De ha a szívét ölik meg, onnan nincs visszaút………

- Hagyj meghalni! Engedj el! - könyörgött egy fiatal nő. Hosszú ébenfekete haja és ugyan olyan szeme volt. Egyszerűen gyönyörű volt. Karcsú testén itt- ott karcolások voltak. Teljesen legyengülve feküdt egy hatalmas, sötét palota egyik szobájában.

- Nem. - mondta határozottan egy érzéstelen hang, mely olyan volt, mint egy jeges szél süvítése egy kopár kősivatagban.

- Miért?! - kérdezte elhaló hangon a lány a mellette ülő férfitől, akit szeretett. Nem. Nem igaz. Még most is őrülten szereti. És egyben gyűlöli. Tiszta szívéből mindkettőt…

Nem ilyennek ismerte meg…

1, 5 éve:

- Szia, Naraku!- köszönt a lány szerelmének.

- Szervusz kedvesem! - köszönt vissza a férfi és karjaiba zárta a lányt. Miután kibontakoztak egymásból elindultak a palota felé. Közben beszélgettek, és néha nevettek. Persze Naraku csak mosolygott. De ez volt az a mosoly, amit a lány mindennél jobban szeretett nézni…

Egy hete:

- Naraku beszélnünk kell! - monta a lány szomorúan.

- Mi a baj Lora? - kérdezte Naraku kedvesen.

- A húgom… - kezdte szomorúan Lora -… tudod, már mondtam egyszer, hogy őt a Szent Ékkő egy darabja tartja életben…

- Igen, mondtad - mondta Naraku - Valami baj van?

- Hát, ő egy menedékben van, mert sokan vadásznak az ékkőre így tehát rá is… de nem vagyok biztos benne, hogy az ékkőszilánk életbe tartja… Úgy félek, hogy meg fog halni! - sírta el magát az utolsó szavaknál.

Naraku magához ölelte.

- Nem lesz semmi baj! - próbálta nyugtatgatni- Mond el nekem, hogy hol van, megnézem, hátha tudnék rajta segíteni. Mond el… - nézett bíztatóan a lányra.

Lora egy pillanatra elgondolkozott, de végül is elmondta Narakunak, hogy hol a menedékhely, amit senki nem találhat meg, olyan erős varázslat védi.

Bár ne mondta volna el. Túlságosan szerette Narakut. Nem tudta, hogy a férfi, akit szeretett, erre vár 1,5 éve, hogy ezt elmondja neki…

Naraku elment a menedékre, de Lorát megkérte, hogy inkább maradjon a palotájában.

Mindent jól kitervelt. Odamegy, megöli Lora húgát és mindenki mást, elveszi az ékkőszilánkot, és ha visszamegy a palotába, azt mondja a lánynak, hogy mire odaért, már mindenki meghalt, valami szörnyeteg álltal…

Tudta, hogy a lány elhiszi majd neki, mert annyira szereti…

Miután elment Naraku, Lorának nagyon rossz érzése támadt, ami nem akart elmúlni.

Úgy döntött, mégis elmegy Naraku után…

Mire elért a menedékre már minden lángokban állt, mindenki halott volt.

A lánynak csak egy dolog járt a fejében… HÚGOM…

Belépett az ajtón, és pont látta, amint Naraku megöli a húgát, és elveszi tőle az ékkőszilánkot.

Naraku észrevette Lorát, és felé fordult. Nem szólt semmit. A szeme, mint a pokol tüze úgy égett…

- Nem! Ez nem lehet! -sikította a lány és kifutott az égő házból.

Futott, ahogy csak a lába bírta, és közben zokogott.

A kis falu, a menedék határán összerogyott. Úgy érezte, nem bírja tovább ezt a kínt.

Naraku mögötte állt, de a lány nem vette észre.

- Miattam halt meg mindenki!!!!! - suttogta a lány magának, de a síri csendben, háttérben a tűz ropogásával, ez kiáltásnak hallatszott - Elárult a szívem.. hát jöjj megváltó halál… - mondta pár pillanat múlva. Mellette feküdt egy holt ember, véres, égett kezében karddal.

A lány kikapta a hulla kezéből a fegyvert és magába akarta döfni.

De Naraku megakadályozta. Kikapta a lány kezéből a kardot és elhajította.

Lora, ahogy Naraku szemébe nézett, úgy érezte, nem tudja elviselni a belső fájdalmat.

Elájult. Naraku elkapta és visszavitte a palotába.

Lora miután magához tért, már eltelt két nap.

Az első nap csak feküdt gyengeségébe egy szobában. Mozdulni sem tudott. Ha Naraku bement hozzá, könyörgött neki, hogy ölje meg.

De nem. Nem tette meg. Nem mondta miért nem…

Lora a második napon, amint mozogni tudott azonnal végezni akart életével.

Naraku lehurcolta egy cellába. Így teltek a napok. A cellában.

Lora csak sírni tudott szörnyű kínjába, melyet nem a fizikai fájdalom, hanem a hatalmas belső kín okozott.

De mégsem ez volt a legrosszabb. A megmagyarázhatatlan érzések. A sötét gondolatok Narakuról. A húga elvesztése. A felégett falu…

Naraku minden nap lement hozzá és kínozta. Fizikailag, lelkileg…

- Ölj már meg végre!!! - suttogta a lány.

- Na de Lora, - mondta Naraku - nem öllek meg!

Hideg ujjaival végigsimította a lány könnyektől áztatott, gyönyörű arcát, majd kezei lejjebb vándoroltak a megtört kis női testen. A lány próbált elhúzódni, de az immár véres láncok nem engedték…

- Sosem szerettél igaz? -kérdezte a lány kis idő után.

A férfi nem válaszolt, kisétált az ajtón.

Lora úgy érezte, ezt már tényleg nem bírja ki. Talán a fájdalom adott neki erőt, vagy a szíve bánata, valahogy kiszabadította magát a láncok fogságából.

Futni kezdett. Megkereste az ékkő darabokat, felismerte azt a szilánkot, ami a húgában volt.

Kirohant a palotából, messze át az erdőkön…

Kicsit arrébb:

- Inuyasha vigyázz!!!!! - sikította Kagome.

Inuyasha éppen Sesshoumaruval harcolt.

- Várjatok!!!!!!!! - kiáltotta Kagome. És a két harcoló fél közé állt. Azok, maguk se tudták miért, abbahagyták a harcot.

- Ékkőszilánkot érzek. Nem is kicsit! - mondta Kagome.

- Mégis hol? - ugrott mellé Inuyasha.

- Pont erre jön. - válaszolta Kagom - Megállt. Arra. -mutatott az erdő felé.

- Ez Naraku szaga!!! - kiáltotta Inuyasha.

Legelőször Sesshoumaru indult el az erdő felé.

- Naraku az enyém. - mondta kimérten a kis társaságnak és továbbment.

- Csak szeretnéd! - mondta Inuyasha , és utánament.

Szinte egyszerre értek oda. Egy kis tisztás közepén egy gyönyörű lány zokogott, de valami szívszaggatóan.

- Ez nem Naraku, csak egy lány. - mondta Sango.

- Nála van a szilánk? - kérdezte Inuyasha Kagomét, miközben elrakta a Tessaigát.

- Nem látod, hogy azt szorongatja te szerencsétlen?! - mondta lenézően Sesshoumaru és elindult Lora felé.

- - Hé, te lány mit tudsz Narakuról? -kérdezte Sess cseppet sem kedvesen.

Lora fel sem nézett. Nem válaszolt. Csak ennyit lehetett hallani:

- Naraku, miért… miért… - nyöszörögte erőtlenül.

- Na tessék, Naraku egyik újabb szerencsétlen áldozata.. - mondta Miroku.

- Mi a baj, veled mit tett az a szemét??? - kérdezte Kagome és közelebb akart menni, de csak addig jutott, mint Sesshoumaru.

Az ékkődarab hirtelen felragyogott, és egy láthatatlan erőteret húzott a lány köré.

- Elárult a szívem… - suttogta a lány, de mindenki jól hallotta, amit mond-… nincs már értelme az életemnek… óó… hol vagy nagy szerelmem, miért nem vagy most velem, hiába égett tűz a szívemben, immár hóvihar van a lelkemben… a szívem darabokra tört… minden egy kis ékkőszilánk miatt… miért… hát jöjj megváltó halál…

Elővett egy tőrt, amit mér a palotából hozott magával…

Mindenki jól tudta mire készül a lány, és mindenki próbált odamenni hozzá, és megakadályozni, de az erőtér nem engedte…

A fák közül előlépett Naraku. Lora ránézett.

- Szívemből szeretlek, szerettelek…- kiáltotta, és magába döfte a tőrt. Szinte hangtalanul hullott teste a földre. Lelkét azonnal kilehelte…

Pár pillanat múlva, teste semmivé foszlott…

Nyomában csak az ékkőszilánk maradt, melyen a lány vére csillogott…

Naraku megfordult és elment. Hisz neki csak egy volt a sok közül…

Eltelt egy kis idő, mire a kis közönség magához tért.

Kagome lassan odament és felvette a szilánkot.

A lány vére nem a szilánkon volt, hanem a szilánkban. Benne a szilánkban, mely olyan fényesen csillogott, mint még soha…